Egyszer régen, Prága Malá Strana szűk utcácskái között élt egy kapzsi és önző asszony, Dorota. Ismert volt hidegszívűségéről és közömbösségéről mások iránt. Bár nagy gazdagsággal rendelkezett, soha nem osztozott a szegényekkel vagy a rászorulókkal. A szíve kemény volt, mint a kő, és senki sem szerette őt egész Prágában.

Egy nap egy idegen jelent meg a háza előtt a patak mellett. Nagyon furcsán nézett ki: hosszú köpenyt viselt, fekete kalapot, és a szemei furcsa, sötét fényben ragyogtak. Az ördög volt álcázva. Tudta, milyen Dorota, és úgy döntött, hogy megbünteti őt kapzsiságáért.

Bekopogott az ajtaján, és amikor Dorota kinyitotta, így szólt: „Jó napot, Dorota asszony. Hallottam, hogy nagy gazdagsága van. Távoli vidékekről származó kereskedő vagyok, és szeretnék üzletet kötni önnel. Még több gazdagságot biztosítok önnek, mint amennyije most van, de cserébe valamit ígérnie kell nekem.”

Dorota, akit megszállt a még nagyobb gazdagság iránti vágy, megkérdezte: „És mit kell adnom neked?”

Az ördög mosolygott, és azt mondta: „Csak a lelkedet.”

Dorota, bár furcsa hideget érzett, egy pillanatig habozott, de aztán beleegyezett. Az ördög előhúzott egy pergament, és Dorota ráhelyezte az ujjlenyomatát, lezárva az üzletet. Az ördög eltűnt, Dorota pedig nevetett, mert úgy hitte, túljárt az ördög eszén.

De hamar rájött, hogy a gazdagság, amit szerzett, nem tette boldoggá. Otthona hideg és sötét lett, és bár több pénze volt, mint valaha, belső ürességet érzett, amit semmi sem tudott betölteni. Minden éjjel furcsa zajokat hallott, mintha léptek lennének a lépcsőn, és hideg leheletet érzett a nyakán.

Egy éjszaka, amikor vihar tombolt Prága fölött, hangos kopogást hallott az ajtaján. Amikor kinyitotta, ott állt az ördög, most már igazi alakjában – szarvakkal, hosszú farokkal és izzó szénszemekkel. „Itt az ideje, hogy megfizesd az adósságodat,” mondta, és erősen megragadta a kezét.

Dorota megpróbált menekülni, de az ördög a folyó felé húzta őt. Minden lépéssel úgy tűnt, hogy teste egyre nehezebbé válik, míg végül térdre nem esett közvetlenül a parton. Az ördög a földre lökte, és azt mondta: „Örökre ehhez a helyhez leszel kötve, mint figyelmeztetés mindazoknak, akik kapzsik és szívtelenek.”

E szavakkal a vízbe dobta Dórát, amely elnyelte őt. Ott, ahol eltűnt, egy kis patak jelent meg, amelyet azóta Čertovkának neveznek. Azt mondják, hogy még ma is, ha valaki éjjel belenéz sötét vizébe, láthatja Dorota arcát, amint kétségbeesetten segítségért kiált. És amikor csend van, suttogást hallani, amely figyelmezteti a járókelőket a hiábavaló gazdagság és hatalom vágyára.

Azóta Malá Strana emberei elkerülik a Čertovka partjait sötét éjszakákon. Úgy vélik, hogy Dorota szelleme még mindig őrzi a patakot, és várja, hogy egy másik kapzsi lélek az ördög csapdájába essen, és megossza a sorsát.